“Ma meggyőztem  magam arról, hogy feladni nem szégyen. Ne kockáztass! Ne  változtass! Csak semmi dráma, ennek nem most van itt az ideje. De az okaim nem is okok, csak kifogások. Valójában csak bujkálok az igazság elől, az igazság pedig az, hogy félek. Félek, ha egy pillanatra is engedek a boldogságnak, a világ megint összeomlik körülöttem, és nem tudom, hogy azt túlélném-e?”

Ha valamit megtanultam az elmúlt 8 hónapban, akkor az az volt, hogy engedni kell a kísértésnek. Át kell magad adnod az érzéseidnek, hagyd, hogy ragadjon el a hév, hogy úgy remegjen a lábad, hogy ne bírj ráállni, hogy úgy remegjen a gyomrod, hogy ne bírj enni. Engedj a kísértésnek! Engedj neki, mert aztán hirtelen a sötétségbe vész, és nem tudhatod, hogy visszatér-e még valaha…

Egyszer már ellenálltam neki, mert féltem. Aztán persze rettenetesen mart legbelül az elszalasztott lehetőség gondolata. Kavarogtak a fejemben a kérdések, de nem voltak megfelelő válaszok. Mostmár tudom, nem lesz második esély. Ő azt hiheti, haragszom rá. Pedig csak azért nem merek a szemébe nézni, mert eszméletlenül szégyellem a gyengeségemet..